Rumtse - Tso Moriri 3/3

2013.08.24. (5. nap)

Reggel azzal a hiú ábránddal várakozom a hálózsákomban, hogy az első napsugarak előtt nem fogom elhagyni. Sajnos hiába... A sátorból kitekintve rá kell jöjjek, hogy a napot vastag felhők takarják minden irányból. Nincs mit tenni, elkezdem a napot. Reggelire elfogyasztom csapati adagom és forró teám, majd bontom a tábort. A hűvös időben kifejezetten kellemes a séta egészen a hágóig. Ma valahogy nagyon nehezen megy a felfele menet. A könyv szerint csak ~150 méter szintkülönbséget kell leküzdenem, de legalább 500-nak érzik a lábaim. Az 5300 méteres hágón ledobom a táskám és egy közeli csúcsra szaladok fel, hogy néhány jó képet készítsek. Ezek szerint még mindig van bennem szufla. Csak az a fránya dög nehéz táska ne húzna állandóan visszafelé.:-)

Kb. 1,5 óra alatt botladozom el a hágó alatti pazar, keskeny völgyben lévő táborhelyemig. Útközben furcsa vijjogó hangok hallatszódnak a szemközti hegyoldalból. Talán egy hóleopárd volna? Sajnos sehol sem találom a hangok gazdáját. A táborhely igazi tibeti paradicsom. A kristálytiszta hegyi patakot gyönyörű zöld fű veszi körül és a nap szinte reggeltől estig besüt (Persze, ha nem takarják felhők.) kelet-nyugat fekvésének köszönhetően. Felverem a sátram és a gyönyörű időt kihasználva kicsit letisztálkodom a patakban és megebédelek a sátram előtt. A mai ebédet két energiaszelettel egészítem.ki, hogy megpróbáljam szűnni nem akaró éhségérzetem csillapítani. A csokik persze kevésnek bizonyulnak... Épp mélyen elmerengek, mikor a hágó felől közeledő női alakot pillantok meg. A francia hölgy egy nagyobb group tagja és a szomszédos, tágasabb völgyben fognak éjszakázni. Míg a többiek beérik kellemes csevegőpartnerem. A délután folyamán legalább egy tucat turista halad el táborhelyem mellett. Van aki köszön, van aki néhány perc erejéig megáll, hogy mivoltom felől érdeklődjön. Így ismerkedem meg két ladakhi guidedal is akiknek később nagy szerepe lesz a Lehbe történő hazajutásomban. A nap vége felé még a német párocska is befut, akikkel másnapi közös reggelit beszélünk meg. Szépen lecsendesedik a völgy és ahogy újból elmerengek egy versecske féleség születik meg magamban:

Tibet

Tibet Te föld!

Ki egyszerre kényeztetsz, s gyötörsz.

Próbára teszel minden nappal.

Jéggel, széllel, hóval és hágóval.

Hosszú gyötrelmek után napsugaraddal vigasztalsz,

Esténként szemembe szűnni nem akaró könnyeket csalsz.

Drága Tibet! Örök hó és Buddha földje!

Köszönöm, hogy befogadtál,

A szívem most már a Tiéd örökre!

Csendes szemlélődésem sötét felhőkből szakadó borsó nagyságú jéggolyók törik meg. Bevackolom magam a sátramba és reménykedem, hogy mindent túlélő sátram ezt a vihart is kibírja. Elvonul a vihar és a kárfelmérés után boldogan nyugtázom, hogy a sátor még mindig hibátlanul áll.:-) Szürkületkor két újabb látogató érkezik. Előbb egy ladakhi zarándok, aki szinten a Tso Moriri tóhoz tart, majd egy kecskepásztor aki nem messze lakik a szomszédos völgyben. Mindketten nagy érdeklődést tanúsítanak sátram iránt, de sajnos közös nyelv híján nem jutunk egyről a kettőre. Éjjel órákon át forgolódom. Az éhség immáron nem csak a gyomromon keresztül jelez. Úrrá lesz tudatomon, amin alig-alig birok uralkodni. Hiába terelem vissza gondolataim a sátorba, a következő pillanatban már Olaszország napsütötte tengerpartján ücsörgök és pizzát majszolok. Azt hiszem sosem voltam még ennyire éhes. Végül, ahogy lenni szokott, győz a fáradtság és álomba zuhanok.

2013.08.25. (6. nap)

Az éjszakai farkasordító hideg ellen minden lehetséges eszközt bevetettem. Felvettem a jó öreg kutyapózt, ami jelen esetben a lehető legkisebbre történő összekuporodást jelenti és hálózsákom minden nyílását lezártam. Sietnem kellene az összepakolással, de ez most nem fog menni. A sátramból kilépve szembesülök a ténnyel, hogy mindent kb. 0,5 cm vastag jég takar. (Beleértve sátramat is.) A rettentő hidegben csak arra vagyok képes, hogy körbe - körbe sétálva melegen tartsam magam és várjam a hegyek mögül felbukkanó napot. Kb. egy órával később megjelennek az első napsugarak, melyek széles mosolyt csalnak az arcomra, eltüntetik a jégtakarót és ezzel beindítják a napom. Míg felszereléseim száradnak minden maradék kaját elpusztítok. Úgy érzem a német potyareggeliről már lecsúsztam és a legmagasabb hágó még hátra van.

Összepakolom holmimat és belevágok az utolsó 14 km-be. A szomszédos völgyben megtalálom az épp indulni készülő németeket és guide-jukat. Csatlakozom hozzájuk és a sokat látott szikkim guidedal egészen a hágóig beszélgetek az élet nagy dolgairól. Az 5450 méter magas hágóra hosszú, de nem túl meredek csapás vezet. Az időjárás kitűnő és én is egész jó formában vagyok.

A hágóra érve egy másik küldetésre koncentrálok. Kizárom a körülöttem "nyüzsgő" külvilágot és nekilátok a "ceremóniának". Ez amolyan Gabó féle indián búcsú egy szeretett kislánytól Lucától, akit ha rövid ideig is ismerhettem ezen életemben, tudom, hogy reinkarnációs láncok sora köti össze lelkünket. Mivel az élet így alakította, arra gondoltam, hogy itt Tibetben, ahol többek között Vele is együtt éltem búcsúzzak el. Úgy éreztem a lehető legjobb, ha a számomra elérhető lehető legmagasabb ponton mondok búcsút. Így esett a választás a Yalung Nyaulung La hágóra. Kifeszítem a már előre beszerzett imazászlót, majd Luca cipőcskéjét és rajzát a hágóra felhalmozott kőrakás mélyére rejtem. Itt biztonságban lesz. Lehunyom a szemem és egy mondattal búcsúzom: "Isten veled Luca!" Ezzel elengedem Luca lelkének egy darabkáját és lezárom a "ceremóniát".

Pár percig a hágón maradok, hogy elkápráztassam tekintetem az előttem kirajzolódó tájjal. A messziben csoportosuló hófödte hegyek közül mintha a Tso Moriri tó látszana kibukkanni. Körben kopár sziklák és hegyek ameddig a szem ellát. A lefelé vezető meredek ösvényen hegyi zergeként szaladok lefelé. Innen egy széles sivatagos síkságon, majd egy zöldellő patakvölgyön át érem el a Tso Moriri tó partján található apró települést, Korzokot.

A tegnap megismert ladakhi srácoknak köszönhetően egy teasátorban kapok szállást estére 150 rs-ért. A szőnyeggel fedett kőpad szememben franciaágy. Arról nem is beszélve, hogy az egész sátor dugig van kajával.:-) Nem is tétlenkedem. 3 adag omlett és 7 emberes csapati csúszik le két csai kíséretében. A patakban történő láb és kézmosás után mintha kicseréltek volna. :-) A délután nagy részét a sátorban töltöm, ahová időről időre beesik egy újabb vendég, akivel társaloghatok. Ma.alkalmam nyílik bepótolni az elmúlt hét magányos napjait. Izraeli, amerikai, szingapuri, tamil, francia, olasz és persze ladakhi... A néhány órában a fél világ felsorakozik asztalomnál.:-)

Este egy óriási, de tényleg óriási tál rizs némi lencsével és karfiollal a vacsi. Minden próbálkozásom ellenére 90%-ban tudom csak elfogyasztani. Remélem nem sértettem meg a házinénit. A vacsi után már csak hátradőlni marad erőm. Miután bebújok hálózsákomba, a kedves nénike anyai gondoskodással takargat be egy másik vaskos takaróval. Néhány perc múlva már mélyen alszom...

2013.08.26. (7. nap, hazaút)

Az éjszakát egy ébredést leszámítva (Felpillantva vettem észre a néhány méterre, a földön felhalmozott ruha és takarókupacon alvó tibeti családot.) zavartalanul átaludtam. Reggelire elfogyasztom omlettem és csapatim, majd felkeresem a ladakhi srácokat a hazajutásom felől érdeklődni. A srácok előbb potya reggelire invitálnak, majd megnyugtatnak, hogy lesz hely a jeep-jükben. Nagy kő esik le a szívemről. Most már tudom, hogy legkésőbb estére otthon vagyok és fel tudom köszönteni Pacsirtámat szülinapja alkalmából. Tudom, hogy attól, hogy Nekem ezek az ünnepek nem számítanak, még neki nagyon fontos.

Az autónk 10 óra tájékán indul el a poros földúton. A 200 km-t 8 óra alatt sikerül megtenni. Néha olyan érzésem van, hogy gyorsabb lenne, ha kiszállnék és sétálnék... Tibetben utazni türelemjáték!:-) (Főleg mikor 4 ladakhi egyszerre kezd el rágó csattogtató versenyt rendezni.)

Lényeg a lényeg este 6 órakor Leh központjában érzékeny búcsút veszek a srácoktól (kifizetem az 1000 Rs fuvardíjat.) és befészkelem magam a szokott netkávézómba. Istennek hála a net is működik, amíg felköszöntöm Pacsirtám és életjelet adok Édesanyámnak. Ennél szebb befejezést kívánni sem kívánhattam volna.

Sziasztok