Stok Kangri, Az első "igazi"; hegyem

2013.08.27-29.

A Tso Moriri trekk után ismét szükségem volt néhány nap rehabra. Napjaim főként evésből, pihenésből, internetezésből és persze templomba járásból álltak. A várost napról napra jobban megismerem. Még közel egy hónap után is találok új sikátorokat újabb és újabb lehetőségekkel és persze minden nap újabb emberekkel kötök ismeretséget. Lassan az összes butikossal köszönőviszonyba leszek, pedig még semmit nem vettem tőlük.:-)  A csai teázós helyemen megbeszéltem a tulajjal, hogy ipari mennyiségű tea levelet vásárolnék tőle, mielőtt elmegyek és szeretném megtanulni azt is, hogyan készül (a sokat által megerősített) a város legjobb csai masalája...

Mindeközben egy újabb álom kerített hatalmába. Szállásunk erkélyéről is jól látható a környék egyik klasszikus hegye, a 6121 méter magas Stok Kangri. Sokan utaznak ide csak a hegy meghódítása miatt. Eleinte ügyet sem vetettem rá. Mit nekem Kangri, ha még egy 4000 méteres hágón is alig kapok levegőt. Aztán ahogy teltek a trekkinges napok, úgy akklimatizálódtam és már az 5000 méter feletti régióban sem volt semmi problémám az oxigénhiánnyal. A kondim is napról napra jobb lett és a legnagyobb önbizalmat a körülöttem túrázó turisták és guide-ok adtak. Nem volt olyan, aki azt mondta volna, hogy ne menj, mert nem vagy rá felkészült. Így aztán addig addig rágtam magam a dolgon, míg egy nap be nem tévedtem az állami hegymászó engedélyeket kiállító irodába és meg nem igényeltem az engedélyt a hegyre. A 15 perces papírmunka 2000 rúpiába (6.820 Ft)  került. Az indiai állam megadta az engedélyt a hegy meghódítására. Kérdés, hogy a hegy befogad-e.

Egy kis utánajárást követően az alábbi infók vannak a kezemben:

Lehből helyijáratos busszal megyek Stokba. ( Pont ahogy az első trekkingemen alkalmával.) Innen 4900 méter magasra kell feltúrázni, ahol egy alaptábor van kialakítva. Itt lehet élelmiszert és folyadékot is vásárolni. Innen indul a csúcstámadás. Amennyiben ideális az időjárás éjfélkor, de legkésőbb hajnali 1 kor el kell indulni a csúcsra. A felfelé menet persze egyéni tempótól függ, de általában 5-6 óra. Ha időben le tudunk jönni, akkor megússzuk az olvadó gleccser és hó egyveleget és mindenféle probléma nélkül visszaérünk az alaptáborba. Elvileg semmifele speciális felszerelésre nincs szükség. Ezalatt hagóvasra, jégcsákányra, kötélre és társaira gondolok. Két dolgot kell bírni. A ritka levegőt és a menetelést. Ha ez megy és az idő is klappol, akkor elvileg semmi akadálya egy szép mászásnak. Na én ebben bízom.:-)

Hogy ne legyen mázsás a zsákom tényleg csak a lényeges cuccokat viszem magammal és a csúcstámadáshoz egy kisebb táskát is bepakoltam. A megfelelő energiát rengeteg csoki és az alaptáborban vásárolt (Remélhetőleg ínycsiklandozó) finomságok fogják szolgáltatni. A táska bepakolva és úgy érzem én is kipihentem magam. Lássuk a medvét!

Sziasztok!

Rumtse - Tso Moriri 3/3

2013.08.24. (5. nap)

Reggel azzal a hiú ábránddal várakozom a hálózsákomban, hogy az első napsugarak előtt nem fogom elhagyni. Sajnos hiába... A sátorból kitekintve rá kell jöjjek, hogy a napot vastag felhők takarják minden irányból. Nincs mit tenni, elkezdem a napot. Reggelire elfogyasztom csapati adagom és forró teám, majd bontom a tábort. A hűvös időben kifejezetten kellemes a séta egészen a hágóig. Ma valahogy nagyon nehezen megy a felfele menet. A könyv szerint csak ~150 méter szintkülönbséget kell leküzdenem, de legalább 500-nak érzik a lábaim. Az 5300 méteres hágón ledobom a táskám és egy közeli csúcsra szaladok fel, hogy néhány jó képet készítsek. Ezek szerint még mindig van bennem szufla. Csak az a fránya dög nehéz táska ne húzna állandóan visszafelé.:-)

Kb. 1,5 óra alatt botladozom el a hágó alatti pazar, keskeny völgyben lévő táborhelyemig. Útközben furcsa vijjogó hangok hallatszódnak a szemközti hegyoldalból. Talán egy hóleopárd volna? Sajnos sehol sem találom a hangok gazdáját. A táborhely igazi tibeti paradicsom. A kristálytiszta hegyi patakot gyönyörű zöld fű veszi körül és a nap szinte reggeltől estig besüt (Persze, ha nem takarják felhők.) kelet-nyugat fekvésének köszönhetően. Felverem a sátram és a gyönyörű időt kihasználva kicsit letisztálkodom a patakban és megebédelek a sátram előtt. A mai ebédet két energiaszelettel egészítem.ki, hogy megpróbáljam szűnni nem akaró éhségérzetem csillapítani. A csokik persze kevésnek bizonyulnak... Épp mélyen elmerengek, mikor a hágó felől közeledő női alakot pillantok meg. A francia hölgy egy nagyobb group tagja és a szomszédos, tágasabb völgyben fognak éjszakázni. Míg a többiek beérik kellemes csevegőpartnerem. A délután folyamán legalább egy tucat turista halad el táborhelyem mellett. Van aki köszön, van aki néhány perc erejéig megáll, hogy mivoltom felől érdeklődjön. Így ismerkedem meg két ladakhi guidedal is akiknek később nagy szerepe lesz a Lehbe történő hazajutásomban. A nap vége felé még a német párocska is befut, akikkel másnapi közös reggelit beszélünk meg. Szépen lecsendesedik a völgy és ahogy újból elmerengek egy versecske féleség születik meg magamban:

Tibet

Tibet Te föld!

Ki egyszerre kényeztetsz, s gyötörsz.

Próbára teszel minden nappal.

Jéggel, széllel, hóval és hágóval.

Hosszú gyötrelmek után napsugaraddal vigasztalsz,

Esténként szemembe szűnni nem akaró könnyeket csalsz.

Drága Tibet! Örök hó és Buddha földje!

Köszönöm, hogy befogadtál,

A szívem most már a Tiéd örökre!

Csendes szemlélődésem sötét felhőkből szakadó borsó nagyságú jéggolyók törik meg. Bevackolom magam a sátramba és reménykedem, hogy mindent túlélő sátram ezt a vihart is kibírja. Elvonul a vihar és a kárfelmérés után boldogan nyugtázom, hogy a sátor még mindig hibátlanul áll.:-) Szürkületkor két újabb látogató érkezik. Előbb egy ladakhi zarándok, aki szinten a Tso Moriri tóhoz tart, majd egy kecskepásztor aki nem messze lakik a szomszédos völgyben. Mindketten nagy érdeklődést tanúsítanak sátram iránt, de sajnos közös nyelv híján nem jutunk egyről a kettőre. Éjjel órákon át forgolódom. Az éhség immáron nem csak a gyomromon keresztül jelez. Úrrá lesz tudatomon, amin alig-alig birok uralkodni. Hiába terelem vissza gondolataim a sátorba, a következő pillanatban már Olaszország napsütötte tengerpartján ücsörgök és pizzát majszolok. Azt hiszem sosem voltam még ennyire éhes. Végül, ahogy lenni szokott, győz a fáradtság és álomba zuhanok.

2013.08.25. (6. nap)

Az éjszakai farkasordító hideg ellen minden lehetséges eszközt bevetettem. Felvettem a jó öreg kutyapózt, ami jelen esetben a lehető legkisebbre történő összekuporodást jelenti és hálózsákom minden nyílását lezártam. Sietnem kellene az összepakolással, de ez most nem fog menni. A sátramból kilépve szembesülök a ténnyel, hogy mindent kb. 0,5 cm vastag jég takar. (Beleértve sátramat is.) A rettentő hidegben csak arra vagyok képes, hogy körbe - körbe sétálva melegen tartsam magam és várjam a hegyek mögül felbukkanó napot. Kb. egy órával később megjelennek az első napsugarak, melyek széles mosolyt csalnak az arcomra, eltüntetik a jégtakarót és ezzel beindítják a napom. Míg felszereléseim száradnak minden maradék kaját elpusztítok. Úgy érzem a német potyareggeliről már lecsúsztam és a legmagasabb hágó még hátra van.

Összepakolom holmimat és belevágok az utolsó 14 km-be. A szomszédos völgyben megtalálom az épp indulni készülő németeket és guide-jukat. Csatlakozom hozzájuk és a sokat látott szikkim guidedal egészen a hágóig beszélgetek az élet nagy dolgairól. Az 5450 méter magas hágóra hosszú, de nem túl meredek csapás vezet. Az időjárás kitűnő és én is egész jó formában vagyok.

A hágóra érve egy másik küldetésre koncentrálok. Kizárom a körülöttem "nyüzsgő" külvilágot és nekilátok a "ceremóniának". Ez amolyan Gabó féle indián búcsú egy szeretett kislánytól Lucától, akit ha rövid ideig is ismerhettem ezen életemben, tudom, hogy reinkarnációs láncok sora köti össze lelkünket. Mivel az élet így alakította, arra gondoltam, hogy itt Tibetben, ahol többek között Vele is együtt éltem búcsúzzak el. Úgy éreztem a lehető legjobb, ha a számomra elérhető lehető legmagasabb ponton mondok búcsút. Így esett a választás a Yalung Nyaulung La hágóra. Kifeszítem a már előre beszerzett imazászlót, majd Luca cipőcskéjét és rajzát a hágóra felhalmozott kőrakás mélyére rejtem. Itt biztonságban lesz. Lehunyom a szemem és egy mondattal búcsúzom: "Isten veled Luca!" Ezzel elengedem Luca lelkének egy darabkáját és lezárom a "ceremóniát".

Pár percig a hágón maradok, hogy elkápráztassam tekintetem az előttem kirajzolódó tájjal. A messziben csoportosuló hófödte hegyek közül mintha a Tso Moriri tó látszana kibukkanni. Körben kopár sziklák és hegyek ameddig a szem ellát. A lefelé vezető meredek ösvényen hegyi zergeként szaladok lefelé. Innen egy széles sivatagos síkságon, majd egy zöldellő patakvölgyön át érem el a Tso Moriri tó partján található apró települést, Korzokot.

A tegnap megismert ladakhi srácoknak köszönhetően egy teasátorban kapok szállást estére 150 rs-ért. A szőnyeggel fedett kőpad szememben franciaágy. Arról nem is beszélve, hogy az egész sátor dugig van kajával.:-) Nem is tétlenkedem. 3 adag omlett és 7 emberes csapati csúszik le két csai kíséretében. A patakban történő láb és kézmosás után mintha kicseréltek volna. :-) A délután nagy részét a sátorban töltöm, ahová időről időre beesik egy újabb vendég, akivel társaloghatok. Ma.alkalmam nyílik bepótolni az elmúlt hét magányos napjait. Izraeli, amerikai, szingapuri, tamil, francia, olasz és persze ladakhi... A néhány órában a fél világ felsorakozik asztalomnál.:-)

Este egy óriási, de tényleg óriási tál rizs némi lencsével és karfiollal a vacsi. Minden próbálkozásom ellenére 90%-ban tudom csak elfogyasztani. Remélem nem sértettem meg a házinénit. A vacsi után már csak hátradőlni marad erőm. Miután bebújok hálózsákomba, a kedves nénike anyai gondoskodással takargat be egy másik vaskos takaróval. Néhány perc múlva már mélyen alszom...

2013.08.26. (7. nap, hazaút)

Az éjszakát egy ébredést leszámítva (Felpillantva vettem észre a néhány méterre, a földön felhalmozott ruha és takarókupacon alvó tibeti családot.) zavartalanul átaludtam. Reggelire elfogyasztom omlettem és csapatim, majd felkeresem a ladakhi srácokat a hazajutásom felől érdeklődni. A srácok előbb potya reggelire invitálnak, majd megnyugtatnak, hogy lesz hely a jeep-jükben. Nagy kő esik le a szívemről. Most már tudom, hogy legkésőbb estére otthon vagyok és fel tudom köszönteni Pacsirtámat szülinapja alkalmából. Tudom, hogy attól, hogy Nekem ezek az ünnepek nem számítanak, még neki nagyon fontos.

Az autónk 10 óra tájékán indul el a poros földúton. A 200 km-t 8 óra alatt sikerül megtenni. Néha olyan érzésem van, hogy gyorsabb lenne, ha kiszállnék és sétálnék... Tibetben utazni türelemjáték!:-) (Főleg mikor 4 ladakhi egyszerre kezd el rágó csattogtató versenyt rendezni.)

Lényeg a lényeg este 6 órakor Leh központjában érzékeny búcsút veszek a srácoktól (kifizetem az 1000 Rs fuvardíjat.) és befészkelem magam a szokott netkávézómba. Istennek hála a net is működik, amíg felköszöntöm Pacsirtám és életjelet adok Édesanyámnak. Ennél szebb befejezést kívánni sem kívánhattam volna.

Sziasztok

Rumtse - Tso Moriri 2/3

2013.08.22. (3.nap)

Hajnalban van szerencsém elcsípni a napfelkeltét, ami ad is egy pozitív löketet a napomnak. A levegő igen csípős, így a hálózsákomból reggelizem és fogyasztom el forró teámat. Miután a szikkim guide, majd a német párocska is reggelizni invitál, csatlakozom hozzájuk. A kényelmes nagyméretű sátorban több főzőn is készülnek a fogások. Előbb tejbegríz féleséget, majd csapatit és omlettet eszünk. Még csak a 3. reggelem, de mintha ezer éve nem éreztem volna ilyen finom ízeket a számban.

A bőséges reggeli bőséges energiával szolgál. A tábor felett lévő 5230 méter magas hágóra megállás nélkül rongyolok fel. Sőt... A lefelé vezető hosszú lankás domboldalon is mintha ágyúból lőttek volna ki. A mára szánt 7 órás vagy 15 km-es távot 4 óra alatt teljesítem. Egy picinek tűnő, de annál nagyobb sós vizű tó partján lévő teashopba érkeztem. Ez az első és mint megtudom az utolsó lehetőségem élelmiszer ellátmányom feltöltésére. Míg egy omlettet eszem csapatival 12 db csapatit rendelek.( A következő 3 nap reggelije.) Egy percig eljátszom a gondolattal, hogy talán itt kellene maradnom éjszakára és tartani egy kényelmes pihenő délutánt, de aztán mégis a továbbmenetel mellett döntök. Elvileg 16 km kényelmes vízszintes gyaloglás és a következő napi táborhelyemen vagyok. Ha sikerül megtennem, nyerek egy napot, így nagyobb eséllyel érek haza pacsirtám szülinapjára és a kajám is.biztosan kitart. A vízkészletem igen fogytán, de a teashopban biztosítanak róla, hogy a táborhelyen tiszta vizű patak fog várni.

Elindulok a szépséges tó mentén, melynek partja megannyi élőlény nyári lakhelye. Legelésző kecskék, juhok, bárányok, jakok, lovak és megannyi madár. A jakok a kedvenceim. A hatalmas állatok egyből kiszúrják, ahogy közeledem és kíváncsian fürkeszik miben mesterkedem. Aztán, ha már unják a jelenlétem, mellső lábukkal kaparni kezdenek és fújtatnak. Na ilyenkor ajánlatos hátrálni!:-) Utamon számos nomád pásztorral is találkozom, akik szintén itt töltik a nyarat állataikkal. A gyönyörű napos idő szempillantás alatt változik meg. Az orkán erejű szél fekete felhőkkel takarja el a napot és borsó nagyságú jég kezd zúdulni az égből. Mivel esélyem sincs sehová sem behúzódni, folytatom a sétát. A profi kabátom és öltözékem megvéd a kemény jéggolyók ütései elől, de lassacskán kezdek bőrig ázni. Elmegy a jég, de a szél marad. Aztán újabb és újabb eső jön.

Mire elérem a táborhelyet, rendesen kimerülök. Utólag számolom össze, hogy ma 31 km-t gyalogoltam. Egy kisebb csapat már felverte sátrait, de nem tűnnek túlságosan nyitottnak felém. Felverem én is a sátram, de sikerül a belső vászon egyik rögzítő pontját leszakítanom. Ideiglenes megoldásként egy nehéz kővel helyettesítem. A csúnya idő csak nem akar elállni, így nagyon nehéz felmelegíteni magam. Lekerül lábamról a bakancs és a 4 napos zokni. Nem túl szép a látvány... A nagy pofon akkor ér, amikor a tiszta vizű patak helyett egy zavaros folyóval találom magam szemben. Megmerítem kulacsomat és az alján vastagon áll a homok és egyéb szennyeződés. Ki vagyok merülve. Éhes és szomjas vagyok. Nincs mese ennem és innom kell. Megvárom, míg leülepedik a zacc az üveg aljára és így próbálok tisztább vízből főzöcskézni. Persze most is zacskós leves és tészta. Egyszer csak egy hang a sátram előtt: " Hè Mr! Present! " Két liter ásványvízzel a kezében egy jól megtermett orosz srác. A gesztustól meghatódva és az öröm mámorában zokogni kezdek. (Félelmetes mit kivált belőlem a kimerültség.) Miután kizokogtam magam, hangosan ujjongva készítem el meleg teám, immáron kristálytiszta ásványvízből! Nem sokkal később újra itt az alak. Egy marék energiaszelettel és egy csomag mogyoróféleséggel ajándékoz meg. Nem győzök hálálkodni! Úgy érzem, megmenekültem! Ennyi energiaszelettel meg a Mount Everestre is felmászom!:-)
Az idő sajnos nem változik, így hálózsákomba kuporodva próbálom felmelegíteni kihült testem. Az orosz brigád egy szempillantás alatt eltűnik és, mint megtudom visszamentek Lehbe betegség miatt. Ismét egyedül maradtam...

2013.08.23. (4. nap)

Az éjszaka a szokásos forgolódós keveset alvós formáját hozta. Reggelire megeszem a csapati adagomat, amit vajjal és mézzel próbálok felturbózni. Mivel ma egy kemény nap elé nézünk, egy energia szeletet is megbontok. A sátorbontás után az első lépések megtétele kissé nehézkesek, de aztán elillan a fajdalom. Helyette egy újabb elfeledett érzés kerít hatalmába. Wc!!! 5 nap után végre sikerül kicsikarni magamból valamit... Na de ne menjünk bele a részletekbe. Miután átkelek a zavaros vizű folyócskán, meg is kezdem a menetelést az első hágóra. Az út hosszan, de fokozatosan vezet felfelé. Útközben legelésző jakokat és lovakat fotózok. Az 5000 méteres hágón könnyedén túljutok. A túloldalon gyönyörű zöld völgy és igazi kristálytiszta hegyi patak fogad. A napsütéses időt kihasználva picit megmosakszom mielőtt folytatnám az.utam a következő hágó felé. A völgyben egy kisebb nomádsátrakból álló településbe botlom. A gyerekek sorra rohannak elém cukorkáért és egyéb nyalánkságért. Sajnos nálam  most nem terem babér. Ha tudnák, mennyit ettem és mennyit fogok enni a következő napokban valószínű nem cserélnének velem.

Az 5410 méteres hágó előtt egy pillanatra megtorpanok. Nagyon magasnak és meredeknek tűnik. Muszáj pihennem, mielőtt belevágok. A felfelé vezető út eleinte nagy önbizalmat ad." Óóóó ez simán meglesz! Mindjárt fent vagyok." Gondolom magamban. Aztán ahogy fogy az oxigén, úgy lesz egyre meredekebb és keskenyebb az ösvény. Ha egy pillanatra elkalandoznak a gondolataim és nem a lépés-légzés kombinációra figyelek, szédülni kezdek és kiesek a ritmusból. Ekkor jövök rá, hogy mennyire hasonlít az e fajta "túrázás" a thaiföldi kolostorban végzett sétáló meditációra. Az agyunk teljesen üres. Nincsenek gondolatok, csak a légzés és a lépés. A mély meditatív állapotból szinte semmi nem tud kizökkenteni. Egyetlen egyszer kapom.fel a fejem a kb. 150 méternyire jobbra levő mini gleccser morajlására. Ebben a meditatív állapotban érem el a hágót. Fent lekerül a táska és már a légzés sem esik nehezemre.

Néhány perc szemlélődés után folytatom az utam lefelé. Egy újabb völgybe ereszkedem le, de ne tévesszen meg senkit a völgy szó, még mindig 5150 méteren vagyok.:-) Kristálytiszta patak mellett táborozom le és készítem el vacsorámat. Úgy tűnik egyedül vagyok megint. A napsütésből hamar viharosra fordul.az idő. A viharos szél rendesen próbára teszi a sátrat és az én aggodalmam is. Szerencsére a vihar szép lassan elmegy és az éjszaka teljes nyugalomban telik.