Leh-Manali-Dehradun

A következő bejegyzésben az elmúlt 3 nap embert próbáló utazásának élményeit próbálom megosztani veletek. Nincsen könnyű dolgom.:-)

Mint kiderult Leh és Manali között már nem járnak az állami buszok, csak a magánszemélyek szolgáltatásai vehetők igénybe. Egy indiai csapattal egyezem meg. 1500 rs (5388 Ft) A kisbusz 21:30-kor indul Lehből és elvileg 17:00-ra er Manaliba. Utolsó napom a fájó búcsúknak szenteltem. Körbejártam a törzshelyeim és meglátogattam haverjaim. Az indulás előtti órákban kettős érzések dúlnak bennem. Egyfelől a meditációs tanfolyam okozta boldogság, másfelől a szomorú tény, hogy el kell hagynom hozza Ladakhot, a helyet, amit úgy megszerettem. (Ázsiai utazásom során messze a legjobban!)

Az indulás napján este 21:00-kor érkezem a poros parkolóba. A csapat azzal fogad, hogy egy másik busszal kell utaznom és csak hajnali 1-kor indulunk. Mit kezdek addig magammal?! Gondolom magamban. Megmutatják a kisbuszt, melyből dől ki a hasisszag. Sofőröm Manali-i lakos és arrafelé igencsak közkedvelt dolog a hasis szívás... Hogy ne kelljen 4 órát az utcán várakoznom, bekéretőzöm a kisbuszba és indulásig a sofőr társaságában próbálok aludni. Mire mindenkit összeszedünk és elindulunk, hajnali kettőt üt az óra. A 12 üléses kisbuszban pont 12-en utazunk. (4 izraeli, 6 indiai, 1 magyar + sofőr) Ahogy elhagyjuk Leh-t és megkezdjük a felkapaszkodásokat a hágók sorara. Odakint röpködnek a mínuszok és sofőrünknek hála ( Egész úton lehúzott ablakkal vezet.) a kisbuszban sincs sokkal melegebb. (A lehúzott ablak a hideg levegő mellett a port is beengedi, amitől szép fekete réteg keletkezik arcomon és ruhámon.) Míg én télikabátban és két nadrágban utazom, Ő egy pulcsiban és farmerban sem vesz tudomást a hidegről. Sofőrünk őrült tempójának köszönhetően nagyon jól haladunk. 13:00-kor már Keylong városkán haladunk át és 15:00-kor az utolsó megállónknál pihenünk. Már csak egy hágó és végleg búcsúzom a kopár tájtól. A  túloldalon már az Alpokot idéző fenyőkkel borított, vízesésekkel tarkított hegyoldalak várnak. Az út minősége itt a legsiralmasabb. Sártenger, hatalmas gödrök és mindenhol útépítések nyomai.

Ezen a szakaszon kb. 40 km-t teszünk meg 2 óra alatt... A hágóról lejövet már ismét eszeveszett tempóban kanyargunk. Szememet szinte "elvakítja" a mindent beborító zöld. GYÖNYÖRŰ! Míg lefelé tekergünk, szememet a siklóernyősök seregén legeltetem. Eszembe jut nyári kalandom, mikor barátaimnak köszönhetően Én is belekóstolhattam ebbe a csodálatos sportba.

Este 18:00-kor érkezünk meg a nyüzsgő Manaliba. Persze azonnal ellepnek minket a hiénák. Mivel ismerem a járást és azt is tudom, hova akarok menni, könnyedén lerázom őket. A hiénák között kiszúrom szállásadómat, aki azonnal a segítségemre siet. Felajánlja, hogy a buszpályaudvaron kiállja helyettem a sort (buszjegy vásárlás a holnapi Dehraduni járatra) így egyenesen felroboghatok a szállásra. Fent már az ismert személyzet széles mosollyal és a legmelegebb fogadtatással vár. Ígéretüket megtartva a múltkori áron 200rs (720 Ft) a második szinten kapok szobát. Innen gyönyörű a panoráma és a szoba is sokkal színvonalasabb. Miután életjelet adok szeretteimnek és megvacsizom, hamar ágynak dőlök, hogy kipihenjem magam...

Másnap 8 körül mászom elő az ágyamból. Kimosom a ruháim, megreggelizem, netezem, majd lesétálok a könyvesboltba, hogy még egyszer megköszönjem a 1,5 hónappal ezelőtt kapott tanácsot és sok sok infót. A délután hamar elrepül. Szállásadóm felajánlja, hogy mocijával levisz a pályaudvarra és segít megkeresni buszomat. Kisse meglepődöm, mikor a már jól ismert szakadt, acél busz előtt állunk meg. Ezzel a Dehradunig?! Ez kemény lesz... Na mindegy, most már nincs visszaút.

Hátizsákom kikötözöm a tetőre és pontban 18:30-kor elhagyjuk Manalit. A kezdeti reményeim, miszerint már nem lesz több felszálló Dehradunig, hamar szertefoszlanak. A busz bárhol megállt, ahol integettek neki és Himashal-Punjab-Uttarkhand állam útba eső összes falucskájába betért. Szerencsére az egész úton volt ülőhelyem, de ezek az ülések cseppet sem kényelmesek hosszú távon. Kb. 1 óra út után egy nyüzsgő városka pályaudvarán ácsorgunk. A tetőn nagy a mozgolódás, úgyhogy az ablakon keresztül felkapaszkodva többször ellenőrzöm táskámat. Az utolsó kinézéskor meglepődve látom, hogy nincs a helyén. Egy indiai pasas pakolászik a tetőn és azzal nyugtat, hogy Ő rögzíti a csomagokat. Ekkor a sofőr is felkapaszkodik és mintha mindenkit rendre teremtene...

Elindulunk a busszal, de bennem még mindig rossz érzések vannak a csomagommal kapcsolatban. Valami bűzlik itt. Azt hiszem a pasas cseppet sem árú rögzítő volt, sokkal inkább egy tolvaj. Vajon mit lophatott el a táskámból? Kis szerencsével megtalálta a fényképezőm és az órám is. Esetleg a hálózsákom? Kis idővel megbarátkozom a gondolattal, hogy esetleg több mindennel is megrövidítettek. Azzal nyugtatom magam, hogy minden anyagi "vagyon" csak hozzáláncol anyagi világunkhoz és nehezbíti szellemi fejlődésem. Azt hiszem jól meg leszek a méregdrága óra és a fényképező nélkül is. Gondolatban magam elé képzelem a pasast és imádkozom érte, hogy jó útra térjen. A következő hosszabb megálló csak órákkal később jön el. Itt felmászom a tetőre és bebizonyosodnak megérzéseim. A táskám nyitva, a cuccaim szanaszét dobálva. Kínomban hangosan nevetek, de belül valami egészen fura érzés kerít hatalmába. Megloptak. A személyes cuccaim szanaszét. Még sosem történt velem ilyen. Talán ideje volt ezt is megtapasztalnom?! Elkezdem felmérni a károkat. Legnagyobb megdöbbenésemre a már félig meddig teljesen tönkrement esőkabátomon és a tesómtól kapott bicskámon kívül minden megvan.

Innentől kezdve nemigazán alszom az úton. Minden megállónál lehetőség szerint leszállok a buszról, ellenőrzöm és folyamatosan szemmel tartom a csomagom. Ahogy feljön a nap, már könnyebben viselem a küzdelmet az álmossággal, viszont helyette küzdhetek az óráról órára kényelmetlenebb üléssel. Az alpesi hegyeket felváltja a Laoszt idéző dzsungellel borított, sziklás, dimbes-dombos táj. Az utakon páviánok rohangálnak. Jó sok lehet belőlük errefelé. Dehradunba végül délelőtt 11-re érkezünk meg.

Riksába ülök és egy közeli lepattant szállodában veszek ki szobát. 600 rs (2155 Ft) A szoba pici és koszos, de egy éjszakára jó lesz. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy további kőröket fussak. Egy közeli kifőzdében megebédelek (3 fele zöldség + 3 roti = 30rs, 110 Ft), majd ledőlök és átalszom a délutánt. Este vacsizni indulok, de a délutáni hely zárva van. Egy másik kajárdát találok, ahol mennyei momokat eszem kólával. A városban egyébként ritka látvány lehet a fehér ember. Szinte nincs olyan ember, aki ne bámulna rám. Eddig még sosem éreztem magam emiatt zavarban, de ez már tényleg sok. Persze vannak kedvesek gesztusok is, amikor integetnek és köszönnek, vagy megpróbálnak kommunikálni velem. Utóbbi sajnos nagyon nehéz itt. Mintha errefelé nem igazán használnák az angolt.... Este megírom a blogom, majd mély álomba zuhanok.

Holnap kezdődik a meditáció! :-)

Sziasztok!!!